Emlékszel-e, mikor egymagam elindultam Franciaországba? Hosszú út volt, egyedül indultam és egyedül érkeztem meg. De nem ez a mondanivalóm ezzel. Talán meséltem Neked arról a napról, mikor megálltam egy kereszteződésben és felébredtem. Feleleveníteném emlékeid, ha a sok egyéb haszontalan történet közt ez elhalványult volna.
Hazudnék, ha emlékeznék, hogy utam melyik napján voltam, de azt hiszem már francia földön jártam, mikor egy kaptatón felfelé megszomjaztam és megéheztem. Bizton francia föld volt, mert emlékszem a sziklás apró dombokra, amiket folyton le kellett küzdenem, és a szélre, ami változatosságán túl nem hozott egyéb ajándékot. Már legalább egy hete úton voltam, minden nap kiszabva a mérték, amit teljesíteni kell, suhantak mellettem a tájak, s bár megálltam néha, nem tudtam megmártózni bennük úgy igazán. Célként mindennap a nap vége és az út vége lebegett előttem. Így jártam be az osztrák birodalom szabályos útjait és hatalmas hegyeit, az olaszok rettentő hegyei közti utakat és idegesítő városait, a tengerpartot, a franciák déli dombjait. Mint egy katona vagy, mint egy küldönc. Mikor ott az elviselhető hőségben megpihentem, akkor jöttem rá, hogy gyermekkoromban, mikor álmodoztam az útról, soha nem az út végéről álmodoztam. Persze, hogy nem. Az útról álmodoztam. Emlékszel? Vándor akartam lenni. Bejárni sok vidéket, sok ember vidékét és életét. Az úton élni.
Abban a kereszteződésben persze rájöttem, hogy nem azt az utat járom, amit 16 éves koromban elképzeltem. Lefeküdtem hát és csak néztem felhőket. De az igazság az, hogy utána tovább mentem, már nem gyötört a napi táv, de a megérkezés mégis űzött. Megérkezni.
Mikor még a komédiások közt éltem, tudom nem nézted jó szemmel, de mikor ott éltem köztük, gondom csak arra volt, hogy magam mennél jobban átadjam a színészetnek és nem volt más vágyam csak élni, akkor voltam igazából úton. Abban a röghöz kötött, lapos városban, ott jártam be megannyi világot. És nem csak játszva, és nem csak olvasva, hanem találkozva.
Talán arra is emlékszel, hogy gyermekkoromban nem voltam nagy kedvence a lányoknak. Tejfel szőke haj, nyúlt arcon nyúlt orr, vékony és ráadásnak rongyos. Igen Te is rongyos voltál, de Te féktelen voltál, és szeles és persze veszélyes kölök. Én csak olvastam, és álmodoztam.
Álmodoztam egy lányról, egy szerelemről, aki éjjel hozzám bújik, aki nappal rám vár, aki csókomra vágyik, akivel mindenem, minden gondolatom és érzésem megoszthatom, aki velem akarja megosztani mindenét, aki őszintén szeret. Arra nem emlékszem, hogy álmodoztam-e családról, de nem hiszem, soha nem álmodoztam gyerekekről, vagy házról. De egyszer eljött egy lány, aki felébresztette bennem ezeket az álmokat, miközben minden más kamaszos-romantikus tiszta vágyam is közel jött hozzám.
Gondolhatod, hogy a kezdetek után csak a cél lebegett előttem, árnyképek, csak a napok vége és a következő nap. Becsaptam magam, hogy még nem vagyok ott, hogy még menni kell, még tenni kell. A lány persze eltűnt mellőlem, ahogy az várható, és most itt ülök magam.
Lám életemben két álmom is valóra vált én pedig vakon átrohantam rajtuk.
Írom Neked ezeket a késői felismeréseket, miközben telnek a perceim. Mikor azokról az álmokról álmodtam, amiket aztán cserben hagytam, akkoriban azt éreztem, hogy soha nem ér véget az életem. Mára már, kérlek ne ijedj meg, többször is gondoltam, hogy nincs értelme a létezésemnek.
Azon töprengtem mielőtt nekiláttam volna levelemnek, hogy most itt vagyok magam, ahogy, ha nem éppen azzal a lánnyal, akkor így egymagam képzeltem el magam. No ezt most jobb lesz, ha elmagyarázom, különben megint kiül képedre a "miket beszélsz itt öcsém össze-vissza" ábrázat, amit jól ismerek.
Persze voltak más álmaim is, hogy hatalmas mágus leszek, vagy éppen bölcs, megváltó vagy bármi, amihez nem a Te erőd vagy a korombéli kölykök komiszsága kell, hanem sokkal inkább az a mély türelem és erő amit magamban éreztem. Igen akkor is magam voltam, mint most, de most nem érzem azt az erőt. Sokkal alantasabb és megfoghatóbb erők mozgatnak. Sehol nem érzem a teremtő nyugalom erejét. Mindeközben azt próbálom hinni, hogy még visszahozhatom, vagy visszahozhatom az utat, ahogy abban a elterült városban. A lányról már nem álmodok, hinni sem merem, hogy visszatérne, hogy szeretni, hinni tudna bennem. De a többi álmom. Vajon újra ébrednek-e? Tudom, megint azt mondod, hogy okoskodok, hogy az "agyam megint túljár az eszemen". Hányszor hallottam ezt Tőled. Jó mondat, csak elfelejtettem.
Igazán azt akartam megírni, hogy arra jöttem rá, hogy az ember vagy egymaga marad, önmagával van dolga és útja, egésszé így kell válnia, vagy megtalálja a társát, hogy ketten legyenek együtt egészek. Egyik út sem könnyebb vagy szebb a másikánál, hiába gondoltam én így az elmúlt években. Csak úgy lehetünk együtt igazán, mondtam annak a lánynak, ha mi magunk külön is egészek vagyunk. Most hamisnak érzem ezt a mondatot, mert csak becsaptam magam vele, és becsaptam Őt is. Remélem és úgy sejtem igazam van, bölcsebb volt annál, mintsem ezt elhiggye Nekem.
Azt hiszem egy álmom maradt, amit még megélhetek, remélem nem tekintek majd túl messze annál, ahol éppen állok.
Sejtem, hogy már unod a bölcselkedésemet, soha sem szerettél velem beszélgetni, talán csak akkor mikor komédiásként olykor találkoztunk. Tudom, hogy nem szeretted a színt, és a játékot nem mindig értetted, de a nevetésedből tudtam, hogy jó szívvel gondolsz az életemre. Akkoriban nem is gondolkodtam azon, hogy mi értelme lehet az életnek, mert tudtam, hogy csak annyi, hogy élvezzem.
Nem is bosszantalak tovább, csoda, hogy eddig is elolvastad, ha ugyan egy végtében átolvastad az egész levelet. Gondolj inkább rám néha, és jó lenne, ha felkerekednél és eljönnél végre, hogy megmutassam Neked a déli vidék finom borait. Ez tetszene, igaz? Akkor ígérd meg, hogy még a nyáron ellátogatsz hozzám, én pedig megígérem, hogy nem gyötörlek semmi filozofálgatással és kérdéssel, hanem remélem addigra már újra a csepűrágók víg életét mesélhetem majd.
Addig is ölel Öcséd:
Kristóf
